2015. május 31., vasárnap

4.fejezet

Az országúton kocsikáztunk a végtelen semmibe. Nem tudtam mennyi az idő, de dél már biztos elmúlt. Csendben utaztunk, én pedig hallottakat emésztgettem. Egy orosz maffia meg akart engem ölni, de ezt az elmúlt pár óra eseményei is bizonyítják. Ez magában elég félelmetesen hangzott, ráadásul úgy tűnt Harry sem tudja miért pont én vagyok a célpont. Fejemet az ablaknak támasztva gondolkoztam. A göndörnek meg kell védenie engem, hiszen állítása szerint ez a ő kötelező feladata. Óvnia kell engem Igor Alexeevtől, az orosz maffiafőnöktől, akinek történetesen rám fáj a foga. Itt van a kérdés, ami számomra nyitott kapu: Miért? Miért pont én? Ha már ennyire a sírban szeretne látni az orosz, akkor tennem, vagy csinálnom kellett valamit, ami feldühítette. Világéletemben New York-i lány voltam és az anyámmal éltem. Eddig azt sem tudtam, hogy Igor Alexeev létezik, most meg hirtelen üldözötté váltam.
A hasam megkordult, ezzel jelezve, hogy ennem kéne. A különböző érzések és gondolatok, teljesen lekötötték a figyelmemet, így észre se vettem az éhség maró ízét a torkomban.
-Nincs véletlenül valami kajánk? Borzasztó éhes vagyok...-kérdeztem a vezető Harrytől.
-Egy kicsit még bírd ki, nemsokára odaérünk. - felelt a göndör, majd a telefonja után kapott, és tárcsázott egy számot.
-Mégis hová? - kérdeztem, de Harry lepisszegett.
Körülbelül 10 percet beszélt a mobilon, és mindeközben hevesen gesztikulált. Arcáról erős idegesség tükröződött, a szemei alatt lévő karikák megfeszültek. Az keze ökölbe szorult, majd zavartan rám pillantott. Tekintete villámokat szórt, de úgy éreztem nem rám haragszik. Valami egészen másról volt szó.
Harry váratlanul dühösen tette a le telefont, majd a hátsó ülésre dobta.
 -Minden rendben?  - kérdeztem, de bárcsak ne tettem volna.
-Istenem Aisha, hogy a fenébe kérdezheted ezt? Azt hittem ennél okosabb vagy, de ezek szerint tévedtem. Az orosz a nyomunkban, kicsúszunk az időből és te azt kérdezed minden rendben van-e? Hát ha magadtól nem jöttél volna rá, akkor közel sincs minden rendben, és minden cseszettül miattad van. - csattant fel Harry, majd minden ok nélkül a gázra lépett. A gumik ismét felkavarták a port, és őrülten nyikorogtak.
-Persze tedd csak azt amiben a legjobb vagy. Fogd rám az egészet, mikor én azt sem tudom mi a franc történik. - vágtam vissza, de nem érkezett válasz.
Rettentő mérges lettem Harryre, akár egy kanál vízben megtudtam volna fojtani. De valahol legmélyen ott motoszkált bennem a tudat hogy a göndör nélkül engem simán eltesznek láb alól. Csendben duzzogtam, és szörnyen megbántam hogy előző este odaadtam magam Harrynek, és mindent hagytam neki. Óriási, visszavonhatatlan hiba volt és ezt csak akkor kezdtem megérteni.
Eközben Harry lehajtott az országútról és egy fenyőerdő melletti keskeny sávban haladtunk tovább. A fák az égig értek, rajtuk kívül semmit sem lehetett látni. Itt már nem tűzött úgy a nap, sőt meglehetősen hűs idő volt odakinn. Szürke felhők borították az eget, ami szinte lehetetlennek tűnt a korábbi verőfényes napsütés után. Harry céltudatosan vezetett egyre beljebb az erdőbe, én pedig kénytelen voltam bízni benne.
Hirtelen fordulatot vettünk és egy földes, eléggé döcögős úton mentünk végig. Kezdett kíváncsivá tenni, hogy hova is megyünk pontosan, amit szóvá is tettem.
-Hová is megyünk mi?-kérdeztem.
-A bázisra.-felelte tömören Harry.
-Milyen bázisra?-érdeklődtem.
-Egy bázisra megyünk ahol megpihenhetünk és biztonságban vagyunk. Ennyi Aisha.-zárta le a témát ellentmondást nem tűrő hangon.
Be kellett érnem ezzel a válasszal, majd hátradőltem és mereven az utat bámultam. Nem sokkal később letértünk a földes ösvényről és egyenesen belehajtottunk, a bokrok és a fák sűrű lombkoronáinak leesett maradványai közé. Levelek és ágak súrolták a kocsit minden irányból. El sem tudtam képzelni, a sofőröm, hogyan lát ki a szélvédőn. Mikor átértünk a törmelékeken egy teljesen új világ tárult a szemem elé. Egy nagyon meredek leejtőn hajtottunk lefele, de ahogy földet értünk ismét betonnal borított, szűk út fogadott minket. Egy kicsi patak csörgedezett mellettünk. Olyan volt, mintha egy kisebb szakadékban mennénk, ugyanis mellettem nem fák suhantak el, hanem kőfal. A kőoszlop tetején, viszont erdő virított. Onnan jöttünk. Egyszer csak a patak eltűnt mellőlünk és egy keskeny részéhez érkeztünk a szakadéknak, ahol egy hatalmas kovácsoltvaskapu állt. Megálltunk előtte, Harry pedig kiszállt az autóból anélkül hogy bármit is mondott volna.
-Hé, ne hagyj itt!-kiáltottam utána a nyitott ajtón keresztül.
Harry visszafordult, majd feltette a mutatóujját, jelezve, hogy mindjárt visszajön. A kapu fölött volt egy kamera ami vette Harry minden lépését, aki a kapu szélén lévő, fedett kódolóhoz állt és beütötte a számokat, amik valószínűleg a bejutáshoz voltak szükségesek. Az átjáró elkezdett lassan kinyílni, miközben Harry visszaült mellém az autóba. Némán vártam, vajon most mi fog következni.
Behajtottunk a nyitott bejárón. A látvány észveszejtő volt. Egy hatalmas épület állt ott, látszólag a legmodernebb biztonsági rendszerrel és technikai védelemmel felszerelve. Előtte a mi kocsinkhoz hasonló terepjárók járók parkoltak, természetesen egytől- egyig, mind fekete volt. Az erődítmény egyes pontjain, katonáknak nem mondható, de Harryhez hasonlóan jól képzett és felfegyverkezett emberek járőröztek. Leálltunk a többi kocsi mellé.
-Szállj ki, sietnünk kell!-mondta nem túl kedvesen.
Kinyitottam az ajtót és meztelen talpammal megéreztem a köves betont, ami szerencsére, már hűvös volt. A göndör a csomagtartóból kivette, a féltve őrzött fekete táskát majd szúrós tekintetét egyenesen rám szegezte.
-Gyere utánam!-parancsolta, azzal elindult az épület irányába.
Az egész hely úgy festett mintha még egy atomrobbanást is kibírna. Sziklaszilárd alapok, és tömör kőfal. Harry minden hozzá hasonló fegyveresnek intett, majd ők is a nyomunkba szegődtek. Egy fekete üvegajtó irányába tartottunk, én pedig félve baktattam a göndör nyomában.
Mikor az ajtóhoz értünk Harry nagyot rántott a kezemen és egy laza mozdulattal betaszított a gyengén megvilágított helyiségbe.
-Styles? - kérdezte egy öblös, mély hang a sötétből.
-Itt a lány Alfredo. - morogta Harry, majd előre lökött.
Sebezhetőnek és védtelennek éreztem magam mivel azt sem tudtam hogy pontosan hányan figyelnek engem a sötét szobában. Erős dohány és whisky szag terjengett a helyiségben amitől enyhe hányingerem lett. A gyomrom görcsölt, a szívem pedig hevesen dobogott a torkomban.
-Késésben vagyunk, a lányt minél hamarabb ki kell juttatnunk Amerikából. - hadarta Alfredo.
-Tudom, ráadásul van egy kis probléma. - sütötte le a szemeit Harry.
-Nem engedhetünk meg semmilyen problémát. - kiabált az idegen, dübörgő hangja pedig betöltötte az egész teret.
-Az oroszról van szó. Úgy tűnik nekik is Aisha kell. - bökte ki a göndör.
Alfredo lassan állt fel, majd némán közeledni kezdett felém a sötétségből. Torz alakja egyre csak kirajzolódott a szüntelenül gomolygó füstben.
-Mégis mi a franc köze van az orosznak a mi ügyünkhöz? - kérdezte miközben kezei súrolták az állcsontomat, de senki sem adott választ.
-Igor és az összes fegyveres a nyomunkba szegődött. - folytatta Harry, mire Alfredo erősen csóválni kezdte szakállas fejét és rágyújtott egy szivarra.
-A lányt vigyétek a fő épületbe és gondoskodjatok róla hogy csak annyit tudjon meg amennyit muszáj. Styles itt marad. - közölte ridegen.
Pár fekete ruhás férfi karon ragadott és kifelé kezdtek rángatni. A lábam nem érte a talajt, félelmemben akaratosan kapálóztam.
-Harry, ne engedd hogy bántsanak kérlek... - suttogtam, de a göndör rám sem hederített.
Nem tudtam mi ez a bázis és azt sem hogy kik ezek az erőszakos férfiak. Mindenkinek fegyvere volt valamint mindenki ugyanolyan koromfekete ruhát viselt min Harry.
A hurcolóim eközben egy másik épületbe vittek, ami sokkal inkább hasonlított egy főhadiszállásra mint az előző sötét hely.
-Aisha Winslow? Csakhogy végre itt vagy. - intett felém egy kellemes hangú középkorú nő.
Válasz helyett biccentettem.
-Federico, Lorenzo engedjétek már el! - szólt rá a nő az engem szorosan fogva tartó fegyveresekre, akik engedelmesen tettek le a földre majd elmentek.
A vékony, sötét hajú nő mosolyogva nézett végig rajtam. Fekete bakancsot és inget viselt, derekánál pisztoly domborodott.
-Ki maga? Hol vagyok? - kérdeztem bátortalanul.
-Patrizia vagyok de sajnos nem mondhatok többet. Gyere megmutatom, hol fogsz aludni.-mondta bizalmat sugározva felém.
Hátat fordított nekem, ezzel jelezve, hogy kövessem. Bátortalanul eredtem a nyomába, szorosan mögötte. Egy szűk folyosón haladtunk át, ami egy hatalmas térbe vezetett. A kör alakú teremben sötétszürke falak és enyhe félhomály uralkodott, amit a mennyezetről lógó lámpák gyér fénye okozott. A teremben fekete ruhás alakok nyüzsögtek, de arcukat alig lehetett kivenni a fény és a sötétbe olvadó öltözetük miatt. A fal mellett íróasztalok álltak. Rajtuk számítógépek, amik előtt erősen koncentráló emberek dolgoztak. Egy FBI főhadiszálláshoz hasonlított, csak sötétebb és félelmetesebb kiadásban.
A teremből folyosók vezettek ki. Patrizia bekanyarodott az egyikre, majd én is követtem a példáját. A folyosó végén egy csigalépcső vezetett le hosszasan a mélybe. A lenti részen alig lézengett pár ember és vérfagyasztó csend uralkodott. Egy széles, hosszú átjáró következett, amelynek két oldalán ajtók álltak. A sorszámukat a felettük lógó kicsi lámpák világították meg csupán. Az átjáró mellett egy kis asztal volt, amin két fekete öltönyös fickó, a szájukban szivarral kártyáztak.
-Fiúk! Vendégünk van.-mondta mosolyogva erőteljes hangnemben.
A két férfi, erre felkapta a fejét. Szivarjukat elnyomták, majd felálltak és felénk vették az irányt.
-Az új vendégünk Aisha Winslow, akinek itt lesz a szállása egy kis ideig.-mondta a nevemet erősen kihangsúlyozva.
A két férfi némán bólintott, majd ők is karon ragadtak és a jobb oldalon lévő első ajtóhoz vezettek. Az egyikőjük elővett egy kulcs csomót, azzal kinyitotta előttem az ajtót.
-Tessék-mondta.
 A szoba belül teljesen sötét volt, mivel nem kapcsolták fel a villanyt, ezért nem tudtam jobban szemügyre venni. Mielőtt beléptem volna, visszafordultam és vetettem egy pillantást a kísérőmre, Patriziara.
-Itt elválnak útjainak Aisha. Lehet még látjuk egymást, de az én feladatom ezzel véget ért.-mondta mosolyogva, de még nem ment el.
Beléptem a sötét helyiségbe és felkapcsoltam a villanyt. Bent ugyanolyan szürke falak és félhomály volt, mint az épület többi részében. Mindössze egy ágy, egy hozzátartozó éjjeliszekrény, egy ruhásszekrény és egy apró fürdőszoba fogadott. Se telefont, se TV-t, sem ablakot nem találtam. Az ágyon összehajtva egy komplett ruhaszett hevert. Egyszerű fekete spagettipántos atléta, egy koptatott farmer, valamint tiszta melltartó és alsónemű. Jobban szemügyre vettem a darabokat és rájöttem, hogy minden pont az én méretem. Ki akartam menni és megkérdezni Patriziat vagy az egyik fickót, hogy mégis mire véljem ezt az egészet, de megtorpantam az ajtóban, mikor beszélgetést hallottam. A résnyire nyitott ajtón füleltem a párbeszédet, ami a következő volt:
-Vigyázzatok a lányra, mert ha baja esik nekünk végünk. Semmi erőszak vagy agresszió.-hallottam Patrizia hangját.
-Akkor a 43-as kód lép életbe?-szólalt meg egy öblös férfi hang.
-Igen.-mondta tömören Patrizia.
-Csak egy éjszaka?-kérdezte a másik fickó.
-Csak egy. A lány Styles feladta, rajta kívül ne engedjetek be mást hozzá. Most már az orosz is a képben van, a lánynak a legnagyobb védelmet kell kapnia..-adta az utasításokat Patrizia.- Semmiképp nem halhat meg...

2 megjegyzés:

  1. Szia! Most találtam rá a blogodra és eszméletlenül tetszik :) A megfogalmazásod igényes, kicsit sincs elkapkodva, egyszerűen imádom, várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Mindkettőnk nevében köszönöm, nagyon nagyon örülök hogy tetszik, igyekszünk majd a folytatással :)

      Törlés